Vers: Tárczy Andor
Zene: Ivaskovics József

Uram, én maradok glóriásnak.
Fekete kenyéren krónikásnak.
Vacogó, szeretõ utcalénynek.
Lángnyelõ, lánycsenõ lágy csibésznek.

Uram, én maradok tiszta hittel.
Sokszor szidtalak, mégse ûzz el.
Hagytam és akartam a kísértést.
Lenyeltem s kiköptem minden sértést.

Uram, engem is tövis tépett.
Nekem is kínáltak mákonyt, mérget.
Gúnyoltam. Csúfoltak. Belém rágtak.
Vállamon tipródtak. Úgysem szálltak.

Uram, én maradok glóriásnak.
Nem az ék. Nem a dics. Csak hogy álljak.
Cefetül, cifrábban minden másnál.
Legyen szép örömed, hogy megváltsál.

Valami ködös oltárkép felé
Csak vonul, csak vonul a processio,
Jön a semmibõl, megy a semmiségbe,
Eleje nincs és nem látszik a vége,
De vonul, vonul a processio.

Valami ködös oltárkép felé
Lengenek zászlók, mered a kereszt,
Megyünk mindnyájan, fekete csuhások
Hívõ lelkek és hitetlen pogányok,
Valami ködös oltárkép felé.

Valami ködös oltárkép felé
Örök idelenn a zarándokút,
Hiába kérdjük, hogy mi végre, meddig,
A régi zsoltár elhal, de újak újra kezdik,
Örök idelenn a zarándokút.

Ezer év könnyei - ezer év bomlása,
Áradó vizeknek bemocskolt hulláma.
Nem szól a kürtszó sem, néma lett templomod,
Üres a domboldal, keserû lett borod.
Eltévedt vándorok - megváltó nyughelye,
Megfáradt táltosok - késztetett emléke.
Távolba révedõ szemeknek fénytára,
Emese álmai lettek itt elásva:
"Ah, hol vagy, magyarok Tündöklõ csillaga?"

Mit-számit ezer év, köveknek sorsában,
Örökké változó természet sodrában?
Magasra szálltál volt, érkeztél lebukni,
Délibáb erõit mocsárrá taposni.
Kámforrá változó jelenkor varázsa,
Felforr, és tüzet gyújt hamvadó máglyára.
Elszáradt már a fû, fának is virága,
Merre lesz tört szárnyú sólyomnak szálása:
"Ah, hol vagy, magyarok Tündöklõ csillaga?"

Vágdostak határral, gyilkoltak szablyával,
Csúfoltak magyarnak, neveztek pogánynak,
Keresztet húztak rád, elvittek csatába,
Megnyíltak zárt kapuk nyiladnak szavára.
Könnyed hullt? Hat dézsa vizével öntöztek.
Szomjúztál? Forró nap hevére kötöztek.
Ezred év, szenvedés utolsó billoga -
"Ah, hol vagy, magyarok Tündöklõ csillaga?"
"Ah, hol vagy, magyarok Tündöklõ csillaga?"

üres az istálló s jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtõnek
mindenkivel õ sem törõdhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

elõrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak

Lábról tépett zörgõ lánc.
Jaj, ez az õrült tánc.
Szóból köpött csúszós sánc.
Itt a babád, játsz.

András-kereszt, júdás-pénz.
Jaj, ez az õrült tánc.
Koldus-bocskor, székely-vér.
Itt a babád, játsz.

Kell-e király katona.
Jaj, ez az õrült tánc.
Merre van a sehova.
Itt a babád, játsz.

Meg sem állunk odáig.
Jaj, ez az õrült tánc.
Van idõnk a sokáig.
Itt a babád, játsz.

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
Hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tiz hegyi beszédet,
gyönyörû szavakat,
igézõ szavakat,
Hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyi beszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdõben:
nyulacska ne fázzék,
õzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant
és a tûz nem akart
gyúlni az erdõben.

?S egyszer csak maguktól
gyûlnek az emberek,
együgyû szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tûz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.

Ó, verj hidat az örvények fölött.
Égess jegyet minden hiéna-arcra.
A bujdosóknak adj falat reményt.
S emléket, mit nem vethetnek sarcra.

Ó, õrizd meg a zászlók színeit.
Kútmélyén, földben ne fakuljon egy sem.
Egyszer kibontjuk s égre tárjuk még:
Lesz, mint madár, mely szabadságra röppen.

Ó, csillapítsd az átoknak hevét.
De ne hagyd, hogy a kard rozsdát teremjen.
Kérd vissza ránk az istenek kegyét.

Ó, adja erõsb lángot a csillagoknak.
Fáklyák ezreit gyújtsd ki minden éjen.
Keljen hajnalra élõ s halott mind.
Vitéz vártázzon ahány fényes bércen.

Ó, építs új falakat, erõs várost.
S ölelj köré virágos szép mezõt.
A savjú borba lehelj õserõt.
Új dallal szelídítsd a rút idõt.

Rombolj szét béklyót, bitót, csúf határt.

Ó, csillapítsd az átoknak hevét.
De ne hagyd, hogy a kard rozsdát teremjen.
Kérd vissza ránk az istenek kegyét.

Jóságos Isten, áldott szívű kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten,
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldott szívű kertész -
szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, bús, haszontalan.

Dudvának hínak. Mindenek gyűlölnek:
megtűz a nap és kínoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
S én - mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének
és még is szép a tavasz, illat, fű, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
És élni, élni, élni akarok!

A fájón-édes élet napjai
legyenek mind-mind kiürített kelyhek,
S Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,
míg lassudan a kerten áthaladsz!

Kelet felõl, hegyek felõlHét kopjafa lassan kidõl.
Tövét vörös féreg rágja,
Száz rontott lány könnye járja.

Szúrós átok, kormos átok.
Gégén késsel is kiáltok.
Fehér bárány, sötét verem,
Szép csillagom elvermelem.

Határ-ormon árny fehérlik.
Köd csupán, de mégis félik.
Mintha tûz-íjat vonna feszesre.
Nyomában vérzik az este.

Minden virág lekaszálva,
Minden magyar félig árva.
Nincs királya, szeretõje,
Aki ölelje, vigyázza.

Minden emlék megkövezve,
Árva kispadra szegezve.
Jaj, a sólyom úgy leszállna.
De nem idegen keresztre.

Büszke madár lába, szárnya,
Teste törve, béklyó vágja.
Hívná párját. Megholt régen.
Minden magyar félig árva.
 

Ungnak és Tiszának
Sebes a járása.
Mint konok szívünknek
Szilaj sodorása.
Szilaj sodorása
Ungnak és Tiszának
Arcunkra rótt jele
Õsi kopjafának.

Vereckénél susog
Rengeteg nagy erdõ.
Lovasoknak árnya
Az egekig felnõ.
Az egekig felnõ,
Sûrû sötét felhõ.
Eleink porából
Támad bíbor esõ.

Munkács szép várának
Kövei peregnek.
Zrínyi Ilonának
Könnyûi erednek.
Könnyûi erednek,
Sárral keverednek.
Valahol titokban
Zászlókat temetnek.

Csillaglátó táltos
Forrósítsd a vérem.
Ne hagyd elszunnyadni,
Acélozd meg hitem.
Acélozd meg hitem,
Én egyetlen kincsem,
Amit nem vehet el
Semmiféle isten.

Ungnak és Tiszának
Örök a járása.
Mint konok szívünknek
Szilaj lobogása.
Szilaj sodorása
Ungnak és Tiszának.
Õrzõi vagyunk még
Ezeréves lángnak.

Itt hörög még az éhes század
a lánckerék csontokat őröl
s a bálvány fenekébe bújók
kezdenének mindent elölről

semmi-szolgák és szolga-senkik
torka-ökle döng nagyon félnek
vedlenek báránnyá-galambbá
ám homlokukon vércse-bélyeg

rettegnek: megfordul a sátán
megnyílnak mind a szarkofágok
hamis arany mocsárrá olvad
hétrét görnyednek csúf határok

vaslétráról a mélybe buknak
maszturbáló kis ribanc-hősök
s a bálvány fenekébe tűnnek
ráncos mondatú iránycsőszök

itt hörög még az éhes század
vért hörpölne agyakban dőzsöl
de egyre több harang áll lábra
és kongat hírt tiszta időről

Falak, falak körös-körül.
Falak szívem körül a bordák.
Falak agyam körül a csontok.
Falak a testemen a holt ruhák.
Falak szorítják, pántolják az utcát,
Falak szürkítik el munkaszobámat,
Falak szürkítik hitem templomát,
Falak mögé zárják az igazságot.
Ref.:
Falak, falak, falak, retesz, lakat!
Zár nyithatatlan, vár megvíhatatlan,
Szó mondhatatlan, szomj elolthatatlan
S minden, ami lehetõ, lehetetlen.

Falakat vontak emberek köré.
Falakat vontak országok köré.
Falak tiltják a legszebb kertet.
Falak verik vissza az éneket,
Falon zúzza szét fejét a bolond,
Falra hányt borsót a derék, a bölcs,
Falak mögé búvik a szerelem,
Falakon roppan meg az akarat?
Ref.:
Falak, falak, falak, retesz, lakat!
Zár nyithatatlan, vár megvíhatatlan,
Szó mondhatatlan, szomj elolthatatlan
S minden, ami lehetõ, lehetetlen.

Önvád gyötör, emésztõ és tehetetlen: Befalaztuk az Istent.