Reviczky Gyula                    Tedeum Hány magas eszme, mennyi ábránd Kél s száll szívembe' szerteszét! De egynek sem tud adni hangot, Oly árva sokszor a beszéd. Ügyetlenül vergődik itt lenn A messze szálló gondolat. Visszhang a vers; érzelmeinknek Majd mindig csonka hangot ad. A múltból, mint távol harangszót Áthallom a bölcs jósigét: Ne szűnj soha jobb korra várni! Kislelkű! Tudsz-e hinni még?… S hinnék; de látom a jövendőt, A neve vér és iszonyat. Az örök harcnak, gyötrelemnek Jó vége soha sem szakad. Hűlt vágyak elzüllött remények… Mit várjak én még idelenn? Kínomat zengném, ha találnék Új dalt az ócska hangszeren. Kínos vajúdás, lázas álmok… Ím', ez a dal története, Egyhangú mind, ah, mind unalmas; A dalnak sincs már érdeme. Uram! Nem átkozódom én, bár Sokszor sóhajtok csöndesen. Az én beteg szívem fohászát Ki hallja meg, ha még te sem!… Tátongó sebemet te látod; De nem adsz rája balzsamot. Pedig, hogy nem gyógyul magátul, Én Istenem, te tudhatod! Egy átok űz! Hiába vágyom Az emberekkel tenni jót. S bár sújtasz mind a két kezeddel, Én tűrök, mint a bárgyú Jób. A porba hullok. Ó ki merne Panaszt emelni ellened? Himnuszt zengek keserveim közt: Dicsértessék a te neved! Ki lát szívembe?… Senki!… Mégis Fölírják, hányszor vétkezik. Kövezzenek, vagy áldjanak meg, Ők lelkemet nem ismerik. De nem haragszom; hisz' az ember Egymás bírája nem lehet. És ami fáj, amit zokogva Panaszlok, nem gyűlölet. Szentségem a keserv, s miként a Katona rongyos zászlaját: Szívemet annál jobban őrzöm, Minél több bánat járja át. S ha eltipor a szenvedélyek Bősz méne a harc mezején: Ne gázoljon a szívembe senki; Maradjon a zászló enyém! Megnyugszom. A nehéz lemondás Késő korában élek én. Örültem én is az örömnek És ami fájt, megkönnyezém. S közeleg bár nagy idők viharja; Én csillagomhoz hű leszek. Tebenned bízom, örök Isten; Dicsértessék a te neved!