01 Fohász a hazáért

6 Belső utakon

 

Mindent értek, még ha fáj is,

még ha botladozva jár is

a lábam.

 

Mindent látok,túl az árnyon,

túl sok vágyon,... álmomban.

 

Abban hiszek, hogy a lélek

nem enyészet ....Öröklét...!

 

Hogy az Isten, minden percben

hallja fájó könyörgésem, s megsegít

 

Ahogy élek, vívódásom

táncát járom szűntelen,

 

belepi a por ruhámat,

szellő fésül, eső áztat...

Van hitem

 

Mindent értek, mindent

látok...

Néha túl sokat hibázok,

de a fény

 

körülöleli a testem, felemel,

ha térdre estem – bennem él.

 

07 Teher alatt a pálma...

Mint szírten lakó kis virág,

Mely kő alól nyújtja nyakát,

Vagyunk mi is.

Kapaszkodunk és harcolunk,

Ez a föld itt az otthonunk

és sírunk is...

Száz éve élünk kő

alatt,

De hitünk és nyelvünk

megmaradt:

Visszük tovább.

Nem jár érte elismerés,

Csak rúgnak belénk,

s azzal kész –

Itt is, mint odaát.

Mert mindig van

ki tüzet szít,

Rombolást választ,

nem épít, Nem tisztel

népet – sem hazát...

Azt akarom,

hogy észre vedd,

Az a kis virág odafent

Most én vagyok.

Őrizzük hát együtt a fényt,

Ne hagyjuk vesznia reményt,

míg csöndesen

pompázik

arcunkon a nyár.

S ha hullik szirom,

 törik szár:

 Jöjj, kedvesem...!

Ölelj, ahogy ölel a szél,

Tudjam, hogy biztos

tovább él

a GYÖKEREM!

08 Lehetsz bárki...

Lehetsz bárki -  vággyal élsz.
Élhetsz bárhol – halni félsz.
Mondhatsz bármit: hazugság.
Olcsó kínok hazudják.

Mikor vakon  ébredsz fel,
már csak a fényben hiszel.
Pőrén állsz a Nap alatt,
vágyod a lángsugarat.

Kagylóba zárod a lelked,
benne gyöngyöd elfelejted.
Így óvnád meg a reményt...?
Szeretet-vágy elemészt.

 Hínártestű este vár,
körbevesz a rút halál.
Félelmed szívedre ül,
mindenki fut, menekül.

 Lidércálmod nem ereszt,
túl nehéz lett a kereszt.
Testedben vagy földi rab,
így keresed önmagad?

Lehetsz bárki – vággyal élsz.
Élhetsz bárhol – halni félsz.
De ott, az Isten tenyerén,
együtt leszünk te meg én.

  

09 Tisza part

 

A folyóparton ülve

gyakran ábrándozom.

Míg az idő telik,

azon gondolkodom,

miféle erő vonz ide minduntalan?

Miféle ősi vonzalom

tart fogva itt,

az aranyhomokkal

terített Tisza parton?

 

Szeretlek Tisza.

Sima víztükrödet

most szelíd nyári szellő

fodrozza, gyűri...

De szíved vajon még

meddig tűri

a rád osztott csúfos,

kényszer-szerepet:

hogy megosztója  lettél

ősi földünknek?!

 

A túlparton is

zöldülnek a fák,

szól a madárdal,

illatos a virág.

Ugyanúgy csendül

a dal, hangzik a szó,

ugyanúgy szólít

imára a harangszó.

De az a föld, már

nem lehet hazám!

 

Elszakítottak tőle –

ó, Tisza, s te lettél

a választófal: a határ.

Ó, Istenem, mondd,

miért  nem vagyok madár?

Ki szabadon szállhat,

kinek nincs határ!

 

10 Pünkösdi gondolatok

A lelkemben most

igazi béke van.
Nem rettentenek

zord napok, hűvös szelek,
Ötven nap áhítatát

hordozom,
Ötven nap áhítatát

őrzöm idebent.

 

S annak ígéretét,

hogy a lélek örök.
És minden út, Uram,

hozzád vezet.
Ó, mennyi áldozatot

hoztál értem, Istenem!
Ó, Te Szent Fiad,

mennyit szenvedett!

 

Én - pici porszem –

mégis nagyra nőttem,
Számodra olyan

fontos vagyok,
hogy velem mindenedet

megosztanád:
de én gyarló, bűnös,

még többet akarok.

 

Ne fordulj el tőlem –

taníts, emelj fel!
Szaggasd le rólam

a bűnnek köntösét,
mely fojtogat,

letaszít a mélybe,
hogy elragadja lelkem,  

mely csak a Tiéd.

 

A lelkem, mely a Te lelked is,
Pünkösd csodája –

mennyei beteljesülés,
Közös nyelven zengő üzenet,
Titokban hazaérkezés.
Szelíden hívj, s ha eljössz,
Nálad lesz otthonom, hazám:
„Isten élő lelke, jöjj,
Áldva szállj le rám!

 

 

11 Ha elfutsz hirtelen...

 

Ha elfutsz hirtelen,

nem érzed majd többé

a tüzek melegét.

Fájdalommal ébredsz,

amikor rájössz,

hogy rosszul döntöttél.

 

Keserű a felismerés,

hogy sehol sincs

falak nélküli világ.

Te hátra hagyva mindent

futsz, menekülsz -

Keresel új hazát.

 

Az új, az ismeretlen, mondd,

mivel csábított el?

Vagy azt hiszed, tényleg hiszed,

hogy máshol több leszel?!

 

A régi életed emlékeit

kidobni nem tudod.

Viszed magaddal a múltat,

mint tapadókorongot.

 

Menj hát! Keress, kutass:
Találd meg önmagad!

De szívedben  tápláld tovább a régi lángokat.

 

Figyeld a szellő mit susog,

mit üzennek a csillagok?

S ha újra érzed a tüzek melegét, mondd ki halkan:

„Itthon vagyok!“

 

Adjatok jó szót,

Ölelést,

Szívből fakadó

kedvet, nevetést.

Kérjetek reményt,

Biztatást,

Béklyóból könnyű

szabadulást.

Adjatok mindent,

amit lehet,

nőjjön az égig

a szeretet.

Kérjetek hitet és erőt,

barátot, társat, segítőt.

Adjatok céllá nőtt álmokat,

hagyjátok, hogy valóra váljanak.

Kérjetek vigaszt,

bármi is fájjon:

tenyérnyi helyet egy

baráti vállon...

Végül adjatok hálát

az életért,

Hogy többé ne sírjatok

semmiért!

Adjatok, kérjetek,

Soha ne féljetek.

Isten szeret,

Isten szeret!

Ó, te drága,

ősi magyar szó,

lelkemet tápláló,

 simogató dallam.

Körülölelsz,

mint egy puha takaró,

míg ízlelgetlek,

kóstolgatlak halkan.

Hogy is felednélek?

Hisz anyámtól kapott

drága ajándék vagy te is!

Keblemre szorítva

őrizlek, védlek...
ha hangom elcsuklik,

akkor is.

14 Hontalan – hazátlan – árva

 

Az, kinek van háza,

de nincsen hazája,

hova megy haza?

Hol talál nyugalmat?

Hogyha nincsen múltja,

mint a gyökerétől

elfűrészelt fa,

úgy éli napjait...

Vajon miből táplálkozik?

Honnan merít erőt,

mibe kapaszkodik,

ha anyanyelvét feledve „másképp“ imádkozik?

 

Az, kinek a vére

nem pezsdül azonnal,

ha a nagyvilágban járva magyar szót hall:

Vajon milyen nyelven

álmodja az álmát,

éli boldogságát...?

(vagy a kínok-kínját?!)

Talán boldogabb?

 

Gyermekére hogyan

mond  majd egykor áldást...?

Vagy a szíve helyén

nincs csak kődarab?

 

Az, ki veszít mindent,

mert másoknak sem kell

hiteltelen ember...,

végül mégis-mégis 

magára marad.

Hívja már az Istent,

kit addig nem is ismert.

Hívja már a testvért,

kiből addig nem kért,

hogy segítsenek!

Majd a földre esve,

magyarul jajdul fel:

„Anyám, merre vagy?!

Bocsásd meg,

bocsásd meg,

hogy megtagadtalak!“

15 Esti dallam

 

Pihenni tér

az esti szél,

levél se rezdül.

 

A nyári este

titkos csöndje

féltőn vesz körül.

 

Szívedben lágyan

éled egy dallam –

azt suttogja halkan,

 

Hogy benne van

a boldogság

minden hangban.

 

Míg szól a dal,

és felkavar

a dallam s a zene,

 

Benned lüktet

a végtelen élet

víg öröme.

 

Nyugalom vár.

Ahol a táj

sötétbe vész:

 

Felragyognak ott

a csillagok,

s te hazaérsz.

 

Az otthon szent

békéje majd

körül ölel,

 

S az esti dallam

 – csöndesen –

így tűnik el.