Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló törpe bajnok.
Te sóhajtozol, Istenem,
s én jobbra hajlok, balra hajlok.

Csak gyöngén tartasz a kezedben,
mert lanyha szolgád vagyok, vásott
s ezért zizeg az esti szél:
Te szomorú sóhajtásod.

Lehetőségek klastromában
annyi elrejtett fáklya-szent él!
Uram, hát mi az érdemem,
hogy megláttál és kiszemeltél?

Viaszk vagyok és rongy szövétnek,
mit se tanultam, mit se láttam
s Te tudod, hogy egy gyertyaláng
nagyon kevés az éjszakában.

Erdei sok-sok sétaútban
szemed már nagyobb éjt is vert át
és mégis viszel engemet:
lengő, libegő pisla gyertyát.

Neked köszönhetem, hogy néznek,
s hogy engemet is néha látnak,
s hogy csudálkozva bámulom
sötét ívét az égerfáknak.

Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló gyönge bajnok. -
Neheztelsz-e rám, én Uram,
hogy jobbra hajlok, balra hajlok?

Úgy szeretnék kedvedre égni
reszkető, boldog éji útban! -
Ha gyöngeségem fáj Neked,
sóhajts nagyot, - s én kialudtam.