Jékely Zoltán
A marosszentimrei templomban
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt,
- azt bünteti, akit szeret az Úr -
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
Egyszer láttam egy kőrösmezői gyereket imádkozni - de azt soha nem felejtem e
l.Ügy tíz-tizenkét éves forma lehetett. Mindenki Pistinek szólította. Ezt csak azért mondom, mert a Pisti nevű fiú szinte egyetlen szót sem tudott magyarul, de az ukrán társai mind így szólították. Úgy beszélgettek egymással ukrán anyanyelvükön, hogy nem
is érezték, a Pisti magyar név, a Szlávik és a Vitálij meg ukrán...Hármójuk közül a Szlávik meg a Vitálij csak befordultak a fal felé és máris elaludtak, de a Pisti nevű fiú nem és nem tudott nyugovóra térni. Magára hagytam hát, de azért figyeltem is a szomszéd helyiségből, mi bántja ezt a gyereket. És akkor, hogy egyedül érezte magát, az ágya elé térdelt, és csak úgy, a fal felé, a mennyezet felé, csak úgy
? maga elé elkezdett motyogni, Egyszercsak érteni kezdtem, amit mond: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek... így, magyarul, majdnem ilyen tisztán ejtette ki a száján a szavakat, és félhangosan mondta fel az imádságot.Csak aztán tudtam meg, hogy Kőrösmezőn nagyon sokan élnek, akik római katolikusok, magyarul imádkoznak, de a legtöbbjük egy önálló magyar mondatot már nem tudna megfogalmazni. Elfogytak a körösmezői magyarok, vagy még tartja őket az imádság? Vajon milyen erő készteti a szülőket, hogyha másra már nem, de az imádságra azért magyarul tanítják még ma
is a gyermekeiket? Amikor ezt a Jékely Zoltán-verset olvasom, mindig ők járnak eszemben, mindig rájuk, a kőrösmezői imádkozókra gondolok...Penckófer János
Ferenczes István
Marosszentimrei templom, 2002
A 75 éves Sütő Andrásnak
Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs.
Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk,
gyülekezet, szolga, pap - senki sincs.
Legnagyobb hiányzó maga az Úr.
Áll még egy sírkő, zuzmóval takart.
Kézdiszentkereszti Lázár Vilmos
üzeni föld alól a tört magyart -
csak annyit, mit egy j
A torony galambok nélkül inog,
varjú, csókaraj cibálja gazul,
nem a kő, nem a bezúzott ikon,
itt az idő az, ami meglazult...
Fejünkre pók hull, égi vakolat,
az orgonában szúette futam.
Nem énekel az sem, mi megmaradt.
Hát kit szeretsz itt, s kit büntetsz, Uram?
Ferenczes Istvánnak ez a verse eszünkbe juttatja Jékely Zoltán jól ismert költeményét, A marosszentimrei templomban címűt. A két vers formája is csaknem azonos, a hangvételük is. Tizenhat sorba szedte gondolatait Jékely Zoltán annak idején, csakúgy, mint 2002-ben Ferneczes István tette, s ez az azonosság korántsem véletlen: kidomborítja azt a pusztulást, amely a két költemény megszületése között eltelt időben ment végbe a marosszentimrei templomban.
Jékely versében tízen éneklik a "drága Siont". "Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap" - írja Jékely; Ferenczes versében pedig: "Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap - senki sincs." Ez a leltár - párhuzam, amely arra hivatott, hogy érzé
kelhető legyen a különbség: a pusztulás mértéke. "Legnagyobb hiányzó maga az Úr" - írja Ferenczes, s ennél aligha lehet döbbenetesebben érzékeltetni a véget. A korábbi versben még "por hull, régi vakolat", itt már "pók hull, égi vakolat". Csupán egy betűt cserél le a költő, s egyet hagy el, mégis egy világnyi a változás a két verssor között...Jékely versében még egyértelmű, hogy a "drága Siont" éneklők bizakodnak. Mondják: "azt bünteti, akit szeret az Úr", ám ebben a kérdésben - "Hát kit szeretsz itt, s ki
t büntetsz, Uram? - már nincs bizakodás.Penckófer János