Nehéz dolog műhelytitkok után kutatni. Az ember legtöbbször eléggé felszínes dolgokat talál. Általánosságokat, szokványos igéket. Közhelyeket. Ilyenkor persze vajúdik. Hiszen meg akarja talán. Meg kell, hogy találja. Az első titkot, a tehetség kibomlását. A másodikat: az indíttatást. És a többit, mindazt, ami űzi, ajzza az író, festő, muzsikáló embert. A művészt. Műhelytitkokba próbál az ember belesni. S ilyenkor óhatatlanul fellapozza a múltat. Enélkül nem hívható elő, nem fixálható a jelen. S még inkább nem tapintható ki a jelen.

– Játssz valamit a nyenyerén! – mondja az idősebb lvaskovics fivér, József öccsének, Istvánnak. Ilyen kísérettel "melegítjük elő" beszélgetésünket. – Az egész egy hegedűvel kezdődött – folytatja József, mikor már szól a zene. – Valamikor hatéves koromban leptek meg vele szüleim. Nagyon nem tetszett a hangja. Hamarosan szegre is akasztottam. Helyette kaptam egy tangóharmonikát. Ez már sokkal közelebb állt a szívemhez. Különösen lágyan szólt. Aztán a beathullámmal ezt a hangszeremet is utolérte a sors. A gitár lett a kedvenc. Öcsém már ebbe a hathúros világba csöppent bele.

A gitár iránti rajongás - először még az alma materben, azaz a Zalka Máté Középiskolában találkozik a nyilvánossággal, a közönséggel. Ivaskovicsék és együttesük egyszerű akusztikus gitáron játsszák az akkor divatos slágereket. József a rádióműszerészi szakmát választja, szakiskolában tanul tovább. Majd az Uzshorodi Műszergyárban áll munkába. Ugyanit együttest alakít, mellyel területszerte bemutatkozik. Ekkor már öccse is állandó tagja a "bandának". Majd szakítás az eredeti - eredeti? de hiszen a zene az! - szakmával. A Magyar Melódiák együttes a Területi Filharmóniában. Katonaság. Majd ismét a filharmónia vókális-hangszeres együttese. Bejárják Ukrajnát. A Petrozavodszki Filharmónia zenekarával az ország szinte valamennyi részébe eljutnak. Például Szibériába. Állomások. Tomszk, Novoszibirszk. Omszk. Ismeretlen, különös tájak. Mindig új arcok, új barátok. Hangversenytermek, klubok. "Világot jelentő" dobogók. És sok kis új ablak a világra.

– Emlékszel, Pisti, Omszkban arra a magyar családra? – öccse bólogat. – Ott ültek az első sorok valamelyikében. Tanítók voltak az egyik ottani iskolában. Két nagy fiuk volt. A koncert után virággal vártak. Meghatódva. Mi is ellágyultunk. Meghívtak magukhoz. És egy szál gitárral hajnalig daloltunk. Együtt. Annak a virágnak egy-egy szirmát megőriztük. De nem könyvlapok között. A szívünkben.

– Ekkor tehát már »beindult a kocsi«. És ment olajozottan. Akkor miért szálltatok ki?

– Nem szálltunk ki. Csak visszafordultunk. Vissza kellett. Érted? A gyökerekhez. Melyek mindennek alfái és omegái. A zenének is. Támadt bennünk valami üresség. Már az említett turnén kezdődött. S először ott mozdult meg bennünk valami. És valami hiányozni kezdett. Akkor még nem tudtuk mi is az, de éreztük: amit csinálunk már nem elég jó, s már nem elég. Mintha a cukorka hirtelen megkeseredett volna a szánkban. S ez az érzés egyre erősödött. Pedig hazatértünk után a, Szerce Ruti együttesben játszottunk. Többször szerepeltünk a tévében. Jöttek újabb turnék is. De azt a hiányérzetet a siker a taps se tudta legyűrni, eloszlatni.

– És ekkor fordultatok a népdalhoz?

És belül azt a bizonyos hiányérzetet kezdte kiszorítani valami más. Valami felemelő, valami új. Olyan ez, mint amikor komponál az ember. Már majdnem kész, de hiányzik egy hang vagy egy akkord. S csak ülünk tehetetlenül toporzékolunk vagy elcsüggedünk, mert hiába próbáljuk százszor: nem jön be. Aztán hirtelen »csak úgy« magától beugrik... Persze, van úgy, hogy soha nem találjuk meg. Ez már igazi tragédia.

– Így hát a népdalban megtaláltátok az új hangnemet?

– Nem egészen. Félig-meddig véletlenül akadtunk rá. Mindkettőnknek vannak már gyerekei. Így a »mesélj, apu« sokszor elhangzik nálunk. És apu néha gondban van. Mert a könyvekben szereplő meséket már többször is elmondta. De hopp, itt egy újság..., Gyermekversekkel. Hiszen ezeknek dallama van... Nézzük csak... Hát valahogy így találtunk rá végleg az igazi hangnemre. Aztán komolyabb versek következtek. Például a József Attila Irodalmi Stúdió tagjainak költeményei...

– És bizton tudjátok, hogy ez már valóban az igazi út?

– Nézd, erre nem lehet egyértelműen válaszolni. Úgy érezzük, megtaláltuk azt, ami hiányzott. A dalolt versek adtak nekünk valamit, ami többet ér annál is, amit a több mint másfél évtizeddel ezelőtti első fellépés jelentett... Először utaztunk a Stúdióval. Iskolások előtt kellett előadnunk megzenésített verseket. Két gitáron. Nagyon izgultunk. Pedig elhiheted, ki tudja hány fellépéssel a hátunk mögött, nem vagyunk lámpalázasak. Most mégis remegett a kezünk. Gyöngyözött a homlokunk. Még a hangunk is elcsuklott egyszer. Nagyszerű, torokszorító érzés volt. Decibelek, wattok nélkül is dübörgött bennünk minden. Lüktetett bennünk a vers, a dal, s ez a lüktetés átragadt a közönségre is. Azt hiszem, ekkor értettük meg, tulajdonképpen mi is az a katarzis...

Most is bosszankodunk azon, hogy kezdettől fogva miért nem ezt csináltuk. Miért nem csináltuk ezt is. De lehet, hogy így volt rendjén. Át kell jutni a különböző stációkon.

– Szerintetek mi a nehezebb: verset írni vagy verset megzenésíteni?

– Ne provokálj. Szerintünk mind a kettő nehéz. De ha már mindenáron egyenes választ akarsz: megzenésíteni a verset. A költő megszüli művét. Gondolatokból, érzésekből és megérzésekből, tapasztalatokból és benyomásokból gyúrja olyanná, amilyen. De olyanná formálhatja, amilyenné akarja vagy amilyenné belső lobogása kényszeríti. Nekünk viszont már a kész versből kell dalt faragni, úgy, hogy értelme és értéke ne csökkenjen, sőt, ha lehet, megzenésítve még kifejezőbb legyen, hogy hangulata ne sikkadjon el. A zenével el lehet rontani egy költeményt. Olyan ez. mintha egy ékszerésznek egy már megmunkált, lecsiszolt drágakő szépségét kellene még jobban kibontania. Esetleg egy másik ékköves keze nyomán. Minden versnek megvan a ritmusa, a dallama. Erre kell ráérezni, ezt kell kitapintani, és aztán a hangjegyek nyelvére átültetni.

– Nem hagytátok abba a népdalgyűjtést, mindkettőtök tagja – sőt József a vezetője – a területi filharmóniában ez év elején megalakult esztrád-folklór együttesnek, a stúdiótagok több tucat versét zenésítettétek eddig meg, népdalfeldolgozásokat, saját dalokat küldtetek be köztársasági kiadókhoz, zenét írtatok egy bábjátékhoz, amelyet nemsokára az uzshorodi bábszínházban mutatnak be, továbbra is rendszeresen szerepeltek a közönség előtt a filharmónia említett együttesben és úgy is mint stúdiónk zenei szakosztályának alapító tagjai, tv-felvétel is készült rólatok. Mégis megkérdem, hogyan tovább, mik a terveitek?

– Hát... Most megtanulunk zenélni – nevetnek össze. – Képzeld, »vén« fejjel felvételiztünk és fel is vettek a Drohobicsi Zeneművészeti Szakiskolába. Hosszú évek óta vagyunk hivatásos zenészek, "hivatalos" képzettség nélkül. De ne hidd, hogy a papír miatt csináljuk. Az igazság az, hogy még nagyon keveset tudunk. Én például egy nagyobb lélegzetű zeneműbe szeretnék belekezdeni. Öcsémnek is hasonló tervei vannak. Ehhez (ehhez is) kell tanulnunk. És nagyon komolyan vesszük.

Sokáig beszélgettünk még költészetről és zenéről, tervekről és egyebekről. Általában József vitte a prímet, István pedig kontrázott. Érdekes, hogy a zenekarban, mégpedig a színpadon ez legtöbbször fordítva van. És búcsúzásul ismét megszólal a nyenyerén egy szomorkásan vidám dallam.

Codábancsak annyit: jó zenetanulást és zeneszerzést, további szép vers-zenéket kíván az, aki most az Ivaskovics fivérek életzenéjét megpróbálta prózában elmondani.