Gitározik és énekel, megzenésíti a kárpátaljai költők verseit, kórust vezet és emellett a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség társtulajdonosa. És mindez egy személyben: Ivaskovics József. Ezek után aztán jogos a kérdés, hogy tulajdonképpen ő minek is tartja magát.

— Egyértelműen zenésznek.

Ungváron születtem, itt érettségiztem, aztán egy kis együttesben léptem fel, majd a Magyar Melódiákkal beutaztam az akkori Unió zegét-zugát. Egy időben ingáznom kellett a filharmónia, a vendéglátóipar és a színház között. Aztán István öcsémmel és az unokaöcsémmel megalakítottuk az Ivaskovlcs-triót. Körülbelül egy évtizeden át működött, ott voltunk az író-olvasó találkozókon, felléptünk a József Attila Irodalmi Stúdió tagjai előtt. Majd valami lehetetlen dologgal próbálkoztunk: profi szintre emelni az együttest, kisszövetkezet keretében magyar műsorokat vinni magyarokhoz. Nem kellett, nem volt rá szükség. Támogatást sem kaptunk. Ígéretet annál többet. Megbuktunk, széthullott az együttes. Úgy tűnik, ha minden jól megy, most talán az öcsémmel felújítjuk a tevékenységét. Mindenesetre belevágunk.

— A különféle rendezvényeken gyakran halljuk a Credo gyermekegyüttest, melynek vezetője vagy. Ez hogy jött össze?

Tulajdonképpen spontánul. Éneket tanítottam az ungvári magyar iskolában, s a legtehetségesebb gyerekek egy kis énekkarba tömörültek. Miután távoztam az iskolából — rám maradtak, folytattuk velük a próbákat. Sőt, az együttes kibővült a legfiatalabb korosztállyal. Most úgy huszonöten vannak, a 10 évestől kezdve a 21 évesig. Olyan lányok is énekelnek a Credo-ban, akik már dolgoznak. A református templom adott nekünk otthont, szombatonként ott tartjuk a próbákat, de fellépünk a római katolikus templomban is. És bárhol, ahova hívnak bennünket. Nemrégen a csapi magyar iskolában szerepeltünk. No, és persze felléptünk március 15-én, karácsonykor és más ünnepeken. Repertoárunk egyházi énekekből és kárpátaljai költők megzenésített verseiből áll.

— Ha már itt tartunk: ez utóbbi ugyebár a te munkád?

Mi tagadás, elkövettem azt a bűnt, hogy zenét komponálok a versekre. A zene és a vers násza: a szerelmem. Olyasvalami, amitől nem is tud szabadulni az ember, ha akarná sem. Amit csinálni kell, valami belső sugallatra, belső késztetésre. Amikor tavaly megjelent Tavaszváró c. daloskönyvem — Tóth Lajos grafikáival illusztrálva —, az utószóban, ha jól emlékszem rá, arról írtam, hogy dallamokból szőtt batyumba gyűlik a világ; ez a batyu nem tehető le — kezemhez, vállamhoz, lelkemhez nőtt. Lehet, hogy érzelgősnek tűnik, de így igaz. Ezt érzem. Különben minden álmom az, hogy zeneszerző legyek, csakhogy ez még egy kicsit odább van. Igaz, akad egy próbálkozásom: kantátát írtam Reményik Sándor “Ahogy lehet" c. versének ihletésére. Fő gondolata két verssorra vezethető vissza: “Védd ezt a talpalatnyi telkedet. /Cserépkorsódat és tűzhelyedet". Gondolom, érted, mire célzok, miért szívközeli nekem ez a gondolat. Reményik Erdélyről írt — az én olvasatomban persze szűkebb patriánkra, az anyaföldre, nemzeti kincseinkre vonatkozik. A kantátát különben négy évvel ezelőtt komponáltam, a városi szimfonikus zenekar próbálni kezdte, de sajnos, vezetőjük, Hatvanyi Pál azóta áttelepült, “kiment — és ezzel minden abbamaradt... De talán majd egyszer ismét...

Számomra valahogy elmosódik a határ a könnyűzene és a komolyzene között. Kodály után Ravel a kedvenc zeneszerzőm, Szörényi után Presszer Gábor és imádom Sebestyén Mártát. Dühít, amikor skatulyáznak, ostobaságnak tartom a műfaji behatárolásokat. Már csak ilyen vagyok, nem tehetek róla.

Nem gondolkoztam még ezen a kérdésen, de talán igen: az, hogy a Tárogató szatírikus magazinon kívül számos kiadványt — egyházi könyveket, kifestő daloskönyvet, meséskönyvet, a Szia! c. lapot — jelentetünk meg a gyerekeknek és serdülőkorúaknak, s ugyebár a zenénk is nekik és róluk szól elsősorban. Külön is szólnék a Bóbita-füzetekről. Azért hoztuk létre, hogy a fiatalság megismerje az eddig tabunak számító egyházi és nemzeti ünnepeinket, hogy erősítsük nemzettudatukat. Az első számot 1992-ben adtuk ki “Kiskarácsony, nagy-karácsony" címmel, ezután még három száma jelent meg, a legújabb Bóbitát pedig most március 15-ének szenteljük “Kossuth Lajos azt üzente" címmel. Még annyit: kiadványaink közül a legbüszkébbek a Bóbitára vagyunk.

— Ebben a szorító gazdasági helyzetben hogyan, miből sikerült megjelentetni a kiadványokat? Van-e támogatás?

Támogatást csak a magyarországi Táncsics Mihály Alapítványtól kaptunk, a kiadáshoz nélkülözhetetlen műszaki dolgokra. Sajnos, kimaradtunk abból a komolyabb támogatásból is, amit a kisebbségi ügyekkel foglalkozó hivatal adott a kárpátaljai magyar sajtó felkarolására. De ha már így történt, nem járhatunk senki nyakára, nem vagyunk hajlandók sehol sem kilincselni.

Nem szeretem azokat az embereket, akik nagy szavakat mondanak. Hogy mi serkent engem erre a tevékeny életmódra, nem tudom. Biztosan van bennem valami ördög, ami ösztökél. Komolyra fordítva a szót: talán a fájdalom ez a hajtóerő. Mi fáj? Talán, hogy nem értjük meg egymást —mi magyarok sem. Talán, hogy olyan emberekkel is találkozom a templomban, akiket nem szeretnék ott látni.

Talán... De hadd ne folytassam.

Hát persze. Bárkivel szívesen viccelek, hülyéskedek. Igen, bohémnak tartom magam. A vállalt kötelezettségeket viszont — szentnek.

Nem mire, hanem kikre: a lányaimra. Úgy érzem, szerencsés vagyok, mert az ungvári egyetlen magyar iskolába járnak és jó tanárok kezébe kerültek. Továbbá, hogy igaz hívők. S én nekik köszönhetem, hogy olyan vagyok, amilyen.