»Átok-várból menekülve, /megpihenve, kövön ülve« –kezdődik a Vándordal jó lendülettel, kesernyés-vidáman. A közönség még nem tudja, tetszik-e neki. Az idősebbeknek túl hangos és kemény, a sarokban bőrdzsekijükkel tüntető rockereknek túl lágy és csendes.
– Magyar számmal kezdeni, ráadásul sajáttal? Kész lebőgés! – fitymálja a produkciót az utolsó sorban egy »szakmabeli«, a klub diszkósa. Többen bólogatnak mellette, fiatalok, akik a brit slágerlista dalaira zötyögnek minden szombaton ugyanitt.
– Úristen, hogy kerültünk mi ide – fújja fel rágógumiját az egyik. De maradnak.
Gyér taps.

»Néha még most is arra járok, /a titkos örvény romjain./ A szamárkóró meg nem állít, /csak szomorúan rámtekint« – szól a másik dal countrysan, feszesen. A hegedűs viszi a prímet, a gitárosok mókáznak, táncolnak. A refrénre felenged a hangulat, néhányan ritmusra tapsolnak. A végén is összecsattan jópár tenyér.

Kemény, rockos szám következik, döng a basszus. sivalkodik az orgona. Aztán húrszakító gitárszóló. A sarokban a bőrdzsekisek hitetlenkedve néznek egymásra. Nincs mese, itt tapsolni kell. Kezüket fejük fölé emelik, verik a ritmust, tüntetnek.

»Violás hajnalom, /hajlongjál csak – /eképpen szólék,/ hogy meglátlak« – szállong a hegedűről a népdal-finom muzsika, és az idősebbek arcáról elsimul az imént odaült gyanakvás.

* * *

– Nem elhatározás kérdése volt. A szerencse is közrejátszott. Már untuk az éttermet, magunkat, a vendégeket... Ha végignéztem az arcokon, pontosan tudtam, ki melyik számnál áll majd fel táncolni, mikor kér még egy féldecit, és mikor kezdi lobogtatni a huszonötösét az orrunk előtt: játsszuk el harmadszor is az Akácos utat vagy a Millió rózsaszálat... Akkor csináltunk pár új számot. Szövegírónk nem volt, de én mindig szerettem a verseket... Találtam az újság szombati mellékletében két olyat, amire tudtam zenét írni... Felvettük a repertoárunkba. Táncolni is lehetett rájuk... Már hetek óta játszottuk, amikor két költő odavetődött egy este. Az egyik felismerte a szöveget. A másik nem hitte, hogy itt valóban egy beregszászi költő versére ropják a shake-et. Fogadást kötöttek. Szám után odajöttek, döntsem el... A pezsgőt már együtt ittuk meg záróra után... Hát így kezdődött.

* * *

A gyermek-blokk. A kicsik visongatnak örömükben, közbekiabálnak. Már a harmadik szám szól nekik. Teli torokból fújják a refrénjét: »Brummogó, a medvebocs / torkos volt és maszatos«.

Jól számítottak. Bejön az első vastaps. Az apróságok fel-felugrálnak örömükben, határtalan a jókedvük. Hát még ami-kor az énekes bohócsapkában, labda-orral jelenik meg... De a szöveg itt már nem nekik szól. Mélyről csap fel és mélyre hull, a lélek rejtett bugyraiba: »Most vigadjon, aki gyáva, / ajtó-ablak be van zárva«, s a hol zokogva, hol kacagva recitált-énekelt refrén: »Hogy ne lenne benne virtus, / ritka most az ingyencirkusz«.

* * *

– Sehogy nem tudtuk elérni, hogy csak azzal foglalkozzunk, amivel szeretnénk. Akárhová szerződtünk, mindenütt a maguk elképzelését erőszakolták ránk igazgatók, művészeti vezetők, művelődési felügyelők, kis- és még kisebb királyok. Ha egy-két saját magyar számot be tudtunk könyörögni a programba, már sikernek vettük. A repertoárunk meg szépen gazdagodott, író-olvasó találkozókra jártunk, új és újabb költőket ismertünk meg, már számát sem tudtuk közös fellépéseinknek... Aztán úgy gondoltuk, hogy amit hobbiból csinálunk, abból talán meg is tudnánk élni. Akkor határoztuk el, szövetkezetet alakítunk.

* * *

Most jön, ami még nem volt. Monti Csárdása. Azaz a paródiája. Élcelődő gesztusokkal, kis színjátékkal. Osztatlan siker. Ki-ki ízlése szerint fogja fel. Van, aki gúnyt, az érzelgősség kifigurázását látja benne, van, aki csak a lakodalmas-nótázós jókedvet.

A hangulat felível. Már senki sem csodálkozik (még a rockerek is elnézően mosolyognak), amikor nyenyerét, citerát cipelnek a színpadra. Az énekes kíséret nélkül, acapellá-ban kezdi: »Esik eső, szép csendesen csöpörög«. Száz torok csatlakozik, ahogy a citera húrjai is megrezdülnek. Különösen egy kisgyerek (még óvodás lehet) kurjongat nagyokat. Az énekes leugrik a színpadról, a csöppség szájához tartja a mikrofont. »Lova, lova, lova viszi messzire« – cseng a tiszta gyermekhang. Nem lehet meg nem hatódni.

Pedig most jön a java. Leteszik hangszereiket, a színpad szélére állnak. Várják, hogy a taps elüljön, hogy teljes legyen a csend. És akkor, nagyon halkan: »Kossuth Lajos azt üzente«.

Pillanatnyi döbbenet, aztán bekapcsolódik a közönség. Csak akkor kapnak észbe, amikor a refrén szavai már kifurakodtak a szájukon: »Éljen a magyar szabadság, éljen a haza«.

Ijedt körbepillantás. Aztán felengednek.

A tanácselnök is énekel.

* * *

– Nehezen ment, egyikünk sem tudta, hogyan kell hozzáfogni. De nem tudták akkor még a tanácsnál sem. Aztán akadtak támogatóink, lassan beindult a dolog. De alighogy megalakultunk, jött valami határozat, hogy a kulturális szférában nem alakulhatnak kisszövetkezetek. Úgy volt, hogy feloszlatnak bennünket, aztán békén hagytak...

* * *

Önnön hangjától részegülten tombol a falu. Igen, a falu; mert a klubhelyiségbe szorult másfélszáz helybéli lakos ekkor válik közönséggé, egységes arcú képviselőjévé a nagyobb közösségnek. Ha csak erre az alkalomra is, de valamiben egymásra talál rocker és kolhoznyugdíjas, rágógumiját nyűvő diszkó-jampec és pirosnyakkendős úttörő...

Ki hinné, hogy még ennél is közelebb kerülhetnek. Pedig megtörténik. A zenekar vezetője bekonferálja az utolsó számot. Azt a dalt, melynek kottája, szövege már bejárta a vidéket különféle másolatok formájában. Azt a dalt, amely az együttes himnuszává, minden koncert zárószámává vált. Azt a dalt, amelyért – ők sem értik egészen – eddig még nem kaptak dorgálást a mindenkori Illetékesektől...

A zenekar vezetője bekonferálja, és rekedtes hangján ő kezdi el a Levél című dalt: »Kedves Barátom, miért kérdezel, /származásom, mondd, miért érdekel? / Kedves Barátom, feltárom neked a szívem, / mert én magyarnak itt születtem. // Itt, hol a múló kor tükreiben / átok fogan és vérző szerelem, / erdős Kárpátok karéjozta sík vidéken... / mert én magyarnak itt születtem.«

* * *

* * *

Nemcsak a nagyterem fűtetlen, a tanácselnök szobája is. Az is valamiféle demokrácia, ha mindenkinek egyformán rossz...

A zenészek kezüket dörzsölik; amint letették a hangszert, fáznak újra. Néhány tanító jön még be, könyvtáros, klubvezető, titkárnő. Az utolsó kulcsra zárja az ajtót. Üveg vodka, korsó házibor kerül elő, meg némi harapnivaló. Lassan megoldódnak a nyelvek.

– Mióta tanácselnök vagyok, még sosem...

– Arra igyunk, hogy máskor is... Isznak rá, zárt ajtók mögött. Az énekesnek eszébe jut az egyik dalszöveg: »Most vigadjon, aki gyáva...

Pár éve megfordítva lett volna. Ihattak nyíltan, de a Kossuth-nótára bezárkóztak volna.

Nevetnek, koccintanak.

Talán már nem is fáznak, amikor valaki halkan elkezdi a Himnuszt.

* * *

– Sehogy. Két éve feloszlott a zenekar.

* * *