A DOBGÉPEN FELDÜBÖRÖG egy blues fojtott ritmusa. Hosszan kitartott moll-akkordokkal méláznak a zongora billentyűi. S amikor a két gitár is lágyan megpendül, a zene és a vers egymást erősítő delejes hatása mindenképpen arra késztet, hogy behunyjam a szemem. Az Ivaskovics-trió játszik.

– Játssz valamit a nyenyerén! – mondja az idősebb Ivaskovics fivér, József, öccsének, Istvánnak. Ilyen kísérettel »melegítjük elő« beszélgetésünket. A trió harmadik tagja, unokatestvérük, Attila közben a szintetizátorral babrál. – Az egész egy hegedűvel kezdődött – folytatja József, amikor már túlvagyunk a zenélésen.

– Valamikor hatéves koromban leptek meg vele a szüleim. Nagyon nem tetszett a hangja. Hamarosan szögre is akasztottam, s helyette kaptam egy tangóharmónikát. Ez már közelebb állt a szívemhez. Aztán a beathullámmal ezt a hangszeremet is utolérte a sorsa. A gitár lett a kedvencem. Öcsém meg Attila is már ezt a »hathúros világot« örökölték.

• Gitárjátékukkal először az alma mater, az Uzshorodi Zalka Máté Középiskola diákjait szórakoztatják. Egyszerű akusztikus gitáron játsszák az akkor divatos slágereket. Érettségi után József a rádióműszerész szakmát választja, szakiskolában tanul, majd az Uzshorodi Műszergyárban áll munkába. Ugyanitt együttest alakít, amely később területszerte bemutatkozik. Ekkor már öccse is állandó tagja a »bandának«. Majd szakítás az eredeti – eredeti? de hiszen a zene az! – szakmával. A Magyar Melódiák együttese következik a Területi Filharmóniában. A hadseregben töltött évek után ismét a filharmónia egyik együttesével zenélnek. Bejárják Ukrajnát, az országot.

* * *

– Ekkor – ahogy mondani szokás – beindult a szekér. És ment olajozottan. Akkor miért szálltatok ki?
– Nem szálltunk ki. Csak visszafordultunk. Vissza a gyökerekhez. Valami ürességet éreztünk. És ez a valami hiányozni kezdett. Akkor még nem tudtuk, micsoda, de éreztük, hogy amit csinálunk, már nem elég. S ez az érzés egyre erősödött. Pedig hazatértünk után a Szerce Ruti együttesben muzsikáltunk. Többször szerepeltünk a tévében is. Rengeteget túrnéztunk De azt a bizonyos hiányérzetet a siker, a taps sem tudta legyűrni, eloszlatni.
– És ekkor fordultatok a népzenéhez?
– Igen, mert valami mást (is) akartunk csinálni. Turnéinkon sokfelé megfordultunk, szinte alig akad olyan helység területünkön, ahol ne jártunk volna. És gyűjteni kezdtük a magyar, ukrán, szlovák népdalokat. Énekeltettük az embereket és velük együtt énekeltünk. Lemásoltuk a szöveget, mellé a kottafejeket. Akadtak valódi. gyöngyszemek is. Olyanok, amelyeket mi találtunk meg, mi kottáztunk le elsőnek És legbelül az a bizonyos hiányérzet kezdett megszűnni…
– Így hát a népdalban megtaláltátok az új hangnemet, vagyis ismét magatokra találtatok?
– Még nem egészen. De aztán jöttek a versek. Először a gyermekeknek szánt költemények, majd a József Attila Irodalmi Stúdió tagjainak a költeményei.Hogy ez már valóban az igazi út lenne? Erre nem lehet egyértelműen válaszolni. Úgy érezzük, megtaláltuk azt, ami hiányzott. A dalolt versek adtak nekünk valamit, ami többet ér annál is, amit a jó másfél évtizeddel ezelőtti fellépés jelentett. És most erre a másfél évtizedre visszagondolva, néha bánjuk kezdettől fogva nem ezt csináltuk. D ki tudja, lehet, hogy így van rendjén. Hiszen át kell jutni a különböző stációkon.

* * *

Nem hagyták abba a népdalgyűjtést Továbbra is tagjai a Filharmónia esztrád folklóregyüttesének. A stúdiótagok több tucatnyi versét zenésítették meg. Népdalfeldolgozásokat, saját dalokat küldtek be köztársasági kiadókhoz. Zenét írtak egy bábjátékhoz. Rendszeresen járják – a stúdiótagokkal közösen – vidékünk városait és falvait. Idén tavasszal nagy sikerű tévéfelvétel készült velük. Az itt elhangzott dalok többségét már jól ismerik területünk magyarok lakta településein. A közönség szereti őket. Jó utat választott a három Ivaskovics.

Tárczy Andor

Kalendárium ’87
Kárpáti Kiadó